|
 
Tóth Árpád
versei
AUGUSZTUSI ÉG ALATT
Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a cirpelő mezőn
Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillagtestvér fény... be szép volt!
S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...
S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj
Szivünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,
S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,
Hogy addig mennybe értünk, s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról...
ESTI ÉNEK
A holdat nézd, fölült a háztetőre,
S arany testét szikrázó gombolyagba
Görbítve, mint bizarr kandúr, olyan ma,
Vén, kéjes, égi állat, éjek őre, -
Fáradt szegény, pihenni volna kedve:
Érzed? most rádnéz, s elszántan, vakon
Hozzádvetné magát az ablakon,
S szelíd térdedhez kúszna törleszkedve.
S a félsötét szobában nézz körül, -
Érzed? reszketnek a bús bútorok ma,
Rejtelmesen mind hozzád tántorogna,
S mint halk, borús raj, körbe tömörül:
Öreg rabszolgák, zsibbadt, árva testek,
Leomlanának, s édes ujjaid
Lágy simítását kérni bújna mind,
Hogy érezzék zsongító, enyhe tested.
S nézd: ím, az árnyban két szemem hogy ég,
Kebledre hajtom: két hű, régi ékszer,
Ó, millió sok éve már - emlékszel? -
Égtek s fájtak, - nem volt még föld, se ég,
Simítsa őket is kezed hüs ujja:
Ó, áldott gesztus, mellyel minden dolgok
Lététől létem csendesen eloldod,
S a végtelenben ringatózom újra!
A VÉNÜLŐ FOLYAMNÁL
Ó, elmúlt árva életem, olyan
Fénnyel ragyogsz ma át a tiszta esten,
Mint néma partja közt aranylik resten
Az elkanyargó tropikus folyam.
Megszépült tükröd nézem komolyan:
Örvényed, szirtjeid mért is keressem?
A békült lélek int: immár szeressem
Mind, ami volt, - s halk sóhajom suhan:
Hány vágy-hajóm s reményem s mennyi bánat
Bárkáit vitte már vénülő hátad,
Te szent folyó, ó, nem vagy-é még fáradt?
Bár így maradnál végig: ragyogónak,
Míg eljövend ama fekete csónak,
Lomha ladikja komor koporsómnak...
ORGONA
Bár holtra metszé kertész görbe kése,
Még édesíti a fanyar szobát,
S a hűs homályon úgy remeg tovább
Illatja, mint halk húrok reszketése.
Ám olykor egy-egy függöny rezge rése
A lila fürtön arany fényt dob át,
S felgyújtja, mint egy nagy, kevély opált,
Melynek szikrázva szédít színverése.
Ó, én szerelmem, kit sok ferde kés
Már halni vágott: bú és szenvedés,
Ó, édes emlék, te is így jelensz meg:
Olykor: sóhajtó illat, hűs zene,
És olykor: tágranyílt opál szeme
Egy-egy felfénylő, drága, ritka percnek...
Ó, ÖRÖK ISTEN...
Ó, örök Isten, kit tűnődve látott
Képzelmem sokszor ülni ősi égben,
Komoly szemmel szemlélni vén világod,
A törpe emberfajt megvetve régen,
Fenséges dacban, árva egyedüllét
Ormán, s csak olykor, hűs étheren át
Hallgatva földi, halk szók hegedűjét,
Ha némely lágy szűzlány-ima
Reszketett lengve kék kapuira
Egednek, mint egy félénk szerenád.
Ó, örök Úr, e templom-kupola
Alatt, amíg az orgona csövén
Búsan s dúsan ömölve zuhog a
Setét zene, s komor kockák kövén
Vérző áhítat súlya nyomja mélyre
A fejeket, mint töviskoszorú,
Én is, szomjazva könnyehulló kéjre,
Megtérő és megrettent, árva szolgád,
Kiről karod szent övét rég leoldád,
Térdre roskadok, s szavam szomorú...
KASTÉLY ÉS TEMETŐ
Nézd, már a lelkem bús, üres liget:
Egy sarka temető: vad ugaron
Fejfák, sötét emlékek, csupa rom,
S éjjel rémek vetik fel testüket.
Másik sarkában vén kastély, süket
Csöndben borong, fölverte dudva, gyom,
S este haza a kongó udvaron
A társtalan lovag, a bú üget.
Lennél-e úrnő e szomorú tájon?
A temetőt, hogy rája béke szálljon,
Fehér kezed meg tudná áldani?
S ha hozzád lépne sötéten és halkal:
Az átkozott és társtalan lovaggal
Tudnál-e megváltó szót váltani?
A KERTI FÁK KÖZT...
A kerti fák közt álmatag ődöngött
Az ősz, s szelíd és hervadt illatú
Korsójából a szőke, szomorú
Fák hűs hajába bús parfőmöt öntött.
S a billentfejű, nagy, komor fatönkök
Hallgatták, hogy zokog a halkszavú
Szél, mint egy arany flóta, mint a bú,
S távozó léptek messze zaja döngött.
Itt döfték le sötét, örök hatalmak
A dús nyarat, tündérét............
S...............hangosan üvölt,
Vére szétszökken a beteg világra,
Szét a felhőkre, a hervatag fákra,
S reggelre ettől rozsdaszín a föld.
SZEPTEMBER
Szúró zaj sír a légben, az utakon, a szél
Arcomba mintha fájó cserepeket söpörne,
Az ég kék fedelét egy zord ütés betörte,
Oly vak fényű az utca, oly baljóslatu mély.
És kinn a fák alatt, ott is valami titkos
Bűn sejlik, szőke lombon rőt foltok éktelenje,
Ó, jaj, véres kezét a síró lombba kente
Valami óriás, valami szörnyü Gyilkos...
Ne menjetek tovább, egy sárga hulla vár fönn,
A tisztáson a Nyár fekszik holtan, hanyatt,
Fejéről elgurult a víg szalmakalap,
S ruhájából komor szagokkal száll a párfőm.
Melléről messze még egy harsány szín ragyog,
Az utolsó virág tán, mit gomblyukába tett,
Vagy tán a tőr nyele, mely gőggel felmered,
És konok smaragd fénye a bús légbe fagyott...
A REMETE
Vidd el fényeidet, gyötrelmes világ,
Pompádat, mely égőn tódul szemembe,
S képekkel rakja meg a lélek vak falát,
A négy falat, amely örökre sötét lenne...
Nem kell ma annyi fény se, amennyit eltünődve
Nézhet celláján a keserü remete,
S mely vékony sávban reszket, a hűs falba ütődve,
S táncol benne a bánat arany szemete.
Nem kell ma semmi, semmi. Csönd kell, sötétség,
Oly csönd, melyben meghallja a remete, az árva,
Boldogan hallja meg, hogy köszörüli kését
Valahol csendesen és kitartón a Párka...
ÉJFÉLI LITÁNIA
Éjfél. Zokognak tompán, szaporán, feketén
Az ablakok: minthogyha szomoru ujjak vernék,
Valami züllött lélek kerűli síri vermét,
Vagy induló pereg gyászdobok szövetén?
Eső zuhog az éjben. Ó, fekete eső...
Nedves lesz és nehéz s fáradt szagú a lomb,
Ködzsákokat emel a görbehátu domb,
S az aranyruhás reggel többé tán sohse jő...
Tán túl, Braziliában, Amazon-menti fák
Dús ágán fennakadt nagy haja, ott remeg
A szőke kincs, amelynek illatos és meleg
Özönjén megbújt arcom, és nem fájt a világ...
Gyertyát gyujtok, s a fény oly keserű és tompa,
És mindent vastagon bánatszinűre lakkoz,
Árnyékok ferde népe hátrál a zord falakhoz,
S a szív falán a bánat, mint nyirkos, sűrü gomba...
Be árva most a lélek: el innen! menekül,
Ázik s fázik szegény, ó, hova lett fölénye?
Csatangol a sötétben, Isten bús, kósza lénye,
És didereg az utcán, kócos, kivert ebül...
Igen, akár egy eb, melynek szeme borongó
Szelídség s tiszta hűség bársonyló tükre volt,
S a Gazda keze hozzá simogatón hajolt,
De eltévedt szegény, s most már komor bolyongó...
Egy ima volna jó most, a végtelen alázat
Ájult odaadása, halk, szaggatott beszéd...
Ó, lábaihoz bújna, és megnyalná kezét
Urának a szegény eb, de hol leli a házat?
Éjfél. Zokognak tompán, szaporán, feketén
Az ablakok: minthogyha szomorú ujjak vernék,
Valami züllött lélek kerűli síri vermét,
Vagy induló pereg gyászdobok szövetén?...
< |
AJÁNLOM AZ OLDALT
